Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Kétéltűek (Amphibia)
Rend: Farkatlan kétéltűek (Anura)
Alrend: Mesobatrachia
Család: Ásóbékafélék (Pelobatidae)
Faj: Barna ásóbéka (Pelobates fuscus)

Hazai jogi védettség: Védett
Természetvédelmi értéke: 10.000Ft

A barna ásóbékának jelenleg két alfaja ismert, az egyik a legszélesebben elterjedt Pelobates fuscus fuscus LAURENTI, 1768. A P. f. insubricus CORNALIA, 1873 csak Olaszország északi részén, a Pó-folyó völgyében fordul elő. Valamikor Svájc déli területén is előfordult, jelenleg úgy tűnik, onnan eltűnt. A két alfaj egymáshoz igen hasonló, az olaszországi alfaj feje kicsit nagyobb, színezete - különösen a nőstények esetében - általánosan élénkebb, több vörös ponttal díszítve.

A barna ásóbéka zömök testalkatú. A fej nagy, a hátsó lábak rövidek. A dobhártya hiányzik, fültőmirigye sincs. Bőre sima, legfeljebb néhány szétszórt elhelyezkedésű szemölcs figyelhető meg rajta. A pupillarés függőleges, a szivárványhártya általában aranyszínű. A mellső végtag ujjai szabadok, a hátsó lábujjak közötti úszóhártyák jól fejlettek. A lábközépcsontok tájékán lévő dudor (belső sarokgumó) jól fejlett ásósarkantyút képez. A hímeknek nincs hanghólyagja. Színezete nagyon változatos lehet. A hímek alapszíne sárgás-, a nőstényeké inkább szürkésbarna, amelyet nagy sötét- vagy olívbarna foltok és apró vörös pontok tarkítanak. A foltok lehetnek nagyszámúak, önállóan állók, vagy hosszú sávokat alkothatnak. A hasoldal szürkésfehér, ritkán szürke foltokkal. A fiatalok kezdetben nagyon hasonlóak, az egyedi mintázottság csak fokozatosan alakul ki. Mialatt vízben tartózkodnak, a színük sötétedik, a foltok alig különülnek el. Az ivari kétalakúság kifejeződik a testméretekben: a hím teste kisebb, valamint a felkarján nászidőszakban többnyire jól fejlett ovál-mirigy helyezkedik el, amely a nászidőn kívül gyakran alig észrevehető. Tenyerén és a mellső végtagján apró dudorok alakulnak ki a nász idején. A kifejlett nőstények elérhetik a 8 centimétert. A peték 3-4mm átmérőjűek, amelyeket több sorban, mintegy 20mm vastag, többnyire 20-30cm hosszú (ritkán hosszabb) zsinórban rak le a nőstény vízinövényekre tekerve. A petezsinórban akár 3500 pete is lehet. A fejlődő embriók a petezsinórban feketék. Az ebihalak keléskor 5mm hosszúak, az átalakulásig minden más faj lárvájánál sokkal nagyobbra nőnek, meghaladhatják akár a 8-10 centiméteres hosszúságot is. Színük szürkés, barnás, néha sárgás, a hasoldal fehéres, a farok világos. A lárvák légzőnyílása baloldali, a végbélnyílás középen van. Az ebihalak farokvége kihegyezett. Az átalakult kisbékák 20-40mm nagyok amikor a vizet elhagyják.

A barna ásóbéka Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában, valamint Nyugat-Ázsiában szinte mindenütt előfordul. Hiányzik a Balkán-félszigetről, keleti irányban Oroszország nyugati és Kazahsztán észak-nyugati területéig húzódik el. A faj jelenleg a következő országokban fordul elő: Ausztria, Belgium, Bulgária, Bosznia és Hercegovina, Cseh-Köztársaság, Dánia, Észtország, Fehéroroszország, Franciaország (igen kicsi, izolálódott állományok), Görögország, Hollandia, Horvátország, Kazakhsztán, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Moldova, Németország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Svédország (legdélibb részén), Ukrajna.

Hazánkban a sík- és dombvidékeken szinte mindenütt előfordul, a magasabb hegyeket általában elkerüli. Előnyben részesíti a laza talajú élőhelyeket, általában nem található meg a sziklás vagy erősen kötött talajokon.

A barna ásóbéka a legkülönbözőbb élőhelyeken megtalálható, így pl. lombhullató és tűlevelű erdők szegélyzónájában, réteken, az emberi településeken parkokban, kertekben, mezőgazdasági területeken. Leginkább azonban a nyílt, laza (homokos, löszös) talajú területeket részesíti előnyben. Ásó hajlama, rejtőzködése miatt számára ez felel meg a leginkább, ezért kerüli a sziklás vagy nagyon kötött talajú élőhelyeket. Nagyon száraz területeken az állomány a vízterek közelében koncentrálódik. Többnyire az alacsonyabb fekvésű síkvidékek lakója, de 600-700m tengerszint feletti magasságon is előfordul. Szaporodáshoz leginkább az állóvizeket, a kisebb-nagyobb tavakat, vízzel elöntött területeket keresi fel. Előnyben részesíti a gazdag vízinövényzetű víztereket. A P. f. insubricus állományai néha magas hegyeken, tűlevelű erdőkben is előfordulnak.

A barna ásóbéka rejtőzködő életmódú, elsősorban éjjel aktív faj. Főleg a saját maga által ásott földalatti lyukban tartózkodik (ez akár 60cm mély is lehet), de elfoglalja a kisemlősök elhagyott járatait, meghúzódik kövek alatt is. Táplálkozásra a csapadékos, párásabb napokat, választja. Nappal csak a szaporodási időszakban mozog, bár a szaporodóhelyre is elsősorban éjszaka vándorol, ilyenkor a léghőmérséklet gyakran alig haladja meg a 0 fokot. A fiatal állatok leginkább a vízközelben tatózkodnak, a kifejlettek akár egy kilométerre is eltávolodhatnak attól. Táplálékát a talajfelszínen mászó rovarok, pókok más gerinctelen állatok alkotják. Fagymentes hibernálóhelyét szeptembertől novemberig keresi. Akár 2 m mélyre is beáshatja magát, vagy rágcsálók járataiban vészeli át a telet. Szaporodása márciusban, áprilisban kezdődhet, néha elhúzódhat akát júniusig is. A hímek víz alatt hallatják viszonylag halk hangjukat, nem alkotnak kórust. A nőstények is adnak hangot. Az amplexus ágyéki, a hím a hátsó lába előtt karolja át a nőstényt. Vastag petezsinórjukat vízinövények köré tekerik. A peterakást követően a pár tagjai elválnak, majd az éjszaka folyamán elhagyják a vizet, alkalmas búvóhelyet keresnek. A kelés 5-11 nap után megtörténhet, a lárvális fejlődés 56-110 nap is lehet. Az ebihalak kezdetben inkább a vízfenéken, később a vízközben, a felszín közelében tartózkodnak. Táplálékukat eleinte algák, növényi törmelékek, majd később a legkülönbözőbb állati eredetű anyagok alkotják. Planktonikus rákokat, puhatestűeket, más kétéltűek vagy akár saját fajtársaik sérült, legyengült lárváit fogyasztják. Átalakulásuk július és szeptember között zajlik. A fiatalok a víz közelében maradnak, ott hibernálnak. Késői peterakásból származó, hűvös vízben vagy kedvezőtlen táplálkozási feltételek mellett (pl. állati eredetű táplálék hiányában) az ebihalak nem alakulnak át, áttelelnek a vízben, majd tavasszal tovább növekednek, és csak ezután következik be a metamorfózis. Az ilyen ebihalak különösen nagyméretűek lehetnek, a belőlük átalakult kisbékák is nagyobbak, mint az egy nyár alatt fejlődők és átalakulók. A hosszú lárvális fejlődés veszélye, hogy a víztér esetleg előbb kiszárad, minthogy az átalakulás bekövetkezhetne. Az időszakos vízterekben szaporodó állományoknál jelentős lehet a lárvakori pusztulás. A hosszú lárvális időszakkal hozzák összefüggésbe azt, hogy a barna ásóbéka a többi békafajhoz képest több parazitától (elsősorban mételyektől) szenvedhet. Számos ragadozó fogyasztja a termetes ebihalakat (pl. gázló és vízi madarak), vagy a kifejletteket is (pl. baglyok, kék vércse stb.). Veszélyhelyzetben testüket felfújják, ijesztő hangot adnak, bőrükön át fokhagymaszagú, kellemetlen váladékot bocsátanak ki. Ivarérettségüket kétéves korukban érik el, átlagos élettartamuk 10 év körüli. Kevesebb ismeret áll rendelkezésre a Pelobates fuscus insubricus életmódjáról. Szaporodási időszaka korábban kezdődik, valószínűleg sokkal rövidebb, ahogyan a lárvák fejlődése is. Az ebihalak maximális mérete nem éri el a törzsalaknál olykor megfigyelhető 120 mm-t. Az átalakulás általában július végéig lezajlik. A lárvák áttelelése ennél az alfajnál nem ismert jelenség.

A barna ásóbéka subfossilis leletei azt mutatják, hogy a faj valamikor szélesebb elterjedésű volt, mint ma. A bekövetkezett areabeszűkülés oka pontosan nem ismert. A faj érzékenyen reagál a vízminőség változására és a talaj minőségére. A víztereket elérő szennyezések a lárvákra igen veszélyesek. Elsődlegesen azonban az élőhelyek megszűnése, átalakulása, és az egyéb antropogén hatások erősödése jelenti a problémát. Bizonyos beavatkozások viszont elősegítik fennmaradását (pl. csatornarendszerek kialakítása mezőgazdasági területeken vagy a zárt erdők megnyitása). A P. f. insubricus alfaj ritkaságát a már említett káros emberi hatásokon túl az is eredményezhette, hogy a második világháborút megelőzően az ebihalakat nagy mennyiségben emberi fogyasztásra gyűjtötték, piacokon árulták, sütve fogyasztották. A mezőgazdasági területek használatának átalakulása, az idegenhonos fajok terjedése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy ez az alfaj nehéz helyzetbe került. Megmentésére védelmi program indult. Több európai ország jelezte, hogy a faj állományai ritkulnak (pl. Svédország, Dánia, Szlovénia és Magyarország is). Franciaországban komoly védelmi programok indultak az elszigetelődött állományok megmentéséért. Elterjedési területén belül a legtöbb országban védelem alatt áll. Szerepel a Berni Egyezmény II. Függelékében, az EU Élőhelyvédelmi Direktíva 4. mellékletében (a P. f. insubricus a 2. mellékletben). Az IUCN a legkevésbé aggasztó helyzetű (Least Concern) besorolást adta a fajnak. CITES listán nem szerepel. Magyarországon - mint minden kétéltű és hüllő - védett. Természetvédelmi értéke: 10.000Ft.